Écs
Écs község a borvidék Ravazd - csanaki vonulatának lankás északi részén fekszik. Határának nagy részét mély vízmosásokkal szabdalt dombvonulat uralja. Legkorábbi lakott része a szentmártoni völgy peremén húzódó Győr - Veszprémi út mellett található. A szépen soroló kisebb szőlőparcellák belesimulnak a dombgerincig húzódó település láncolatba. Lakott voltáról régészeti leletek tanúskodnak, melyek a kőkorig nyúlnak vissza. A mai Écs, Nagy-Écsfalu és Nagy-Écshegy egyesítéséből alakult. Első írásos említése 1172-ből való. Ekkor Esu, Echu néven szerepelt. Szőlősök és győri várnépek lakhelye volt, ahol nemesek és egyházak birtokoltak szőlőterületeket, pincéket.
IV. Béla 1240-ben szabályozta az itt lakó, a győri várhoz tartozó királyi szőlőművesek viszonyait. A középkor folyamán birtokolták még a pálosok, a johanniták és a győri székeskáptalan. Később a község újratelepült, de a Rákóczi-szabadságharc idején Heister tábornok felégette a környéket. 1809-ben Napóleon seregei vonultak át a községen, melyet az ún. dézsmapince homokköveiben lévő francia feliratok is bizonyítanak.
Az 1900-as helységnévtárban Nagy-Écsfaluként, illetve Nagy-Écshegyként szerepel. A két települést 1936-ban egyesítették Écs néven nagyközségként, ami a szőlőhegyi részt is magában foglalja. A dombság és benne Écs szőlőtermesztési, feldolgozási hagyományai közel ezeréves múltra tekintenek vissza. A környező településekhez hasonlóan ez a terület is a bencések szőlőtermő területe volt. Szőlőművelési kultúrája máig fennmaradt, amit a zártkerti és az utóbbi időben divatossá vált, nagyüzemi művelésre alkalmas völgyi szőlősök is bizonyítanak. Gyakori a városiak telekvásárlása, főként régi lakóházakat alakítanak át pihenésre, üdülésre, az ősi pincéket felújítják.
http://www.ecsfalu.hu/